Hangácsi István: Számomra a realitás a fontos

Hangácsi István alkotásaiból nyílt kiállítás szeptember 6-án a városi művelődési központban. Vannak, akik hiperrealizmusnak nevezik a stílust, amit képvisel. Ő maga azt vallja: a realitás, a valóság arcainak leképezése az, ami számára valóban fontos.

Bárhogy legyen is, a szeptember 24-ig megtekinthető, Narratíva című kiállítás mindenképp figyelmet érdemel. Az elképesztő részletgazdagság mellett a színek élénksége, harsánysága ragadja meg leginkább a figyelmet. Az egészből egyfajta életigenlés, a világ csodás mivoltába vetett rendíthetetlen hit árad.

A tablótól Marika Gombitováig
„Egy Kassa melletti kis faluban, Alsóláncon születtem 1960-ban – vezeti fel élettörténetét Hangácsi István. – Itt kezdtem meg az iskoláimat, ahol a tanítóm, Péter László szerettette meg velem a képzőművészetet. Majd hatodikban Buzitára kerültem, a felső tagozaton állandóan rajzoltam, főleg portrékat. Az első képemet azonban csak a kassai ipariban festettem meg – az érettségi tablónkat. Az osztály dobta össze a pénzt az olajfesték készletre, máig megvan a díszkoffer. Azóta is csak olajjal festek. Kipróbáltam persze a vízfestéket, az akrilt, a temperát is, de számomra az olaj az igazi. Azzal tudom legjobban kifejezni magam.”

Alkotói pályájában ezután rövidebb szünet következett, mígnem a sorkatonaság évei alatt festett egy merészet: az akkor népszerű popdíva, Marika Gombitová portréját.

„Az egyik cseh altiszt kérésére készült, aki nagy rajongója volt. A mai napig őrzöm, miután elég kalandos körülmények közt visszakerült hozzám” – árulta el.

Tájkép, mint üzlet
A katonaság után hazaköltözött, majd megházasodott.
„Volt a faluban egy srác, aki jól festett, de nem volt hajlandó megmutatni semmilyen technikát, viszont szívesen beszélt róla. Ő adta a következő lökést, sok kísérletezéssel jutottam el odáig, hogy megtaláljam a nekem megfelelő anyagokat, technikákat, s ezeknél meg is maradtam. Közel egy évig laktunk a felségemmel, Marikával Alsóláncon, majd Rimaszombatba költöztünk. A Tesla-gyárban kaptam állást, lakáshoz jutottunk, lett végre műtermem, és az alkotókedvem is megjött. Közben ismét szerelmes lettem, mégpedig idősebb Markó Károly festészetébe, s ez nagyon inspiráló hatással volt rám. Amikor meg a rendszerváltás után már lehetett vállalkozni, a bútorüzletünket dekoráltuk a festményeimmel. Lett egy ingyen galériám, amellett a bútor és a festmény egymást adta el” – folytatta a történetet Hangácsi István.

A lényeg: az alázat
Az „aranykornak” a lengyel és német üzletláncok megjelenése vetett véget.
„Szinte fillérekért árulták a plakátokat, nyomatokat. Elcsomagoltam hát a festékeket, ecseteket, s tartottam egy hosszabb, bő tízéves szünetet. Ez alatt az idő alatt operatőrként és vágókén dolgoztam egy rimaszombati tévénél. Kezdtem másképp látni az embereket, a környezetemet, az épületeket és a történéseket. 2016-ban rimaszombati amatőr alkotókkal, Cene Gál István festőművész vezetésével megalapítottuk az Aranyecset festőklubot. Tíz év után újra elkezdtem festeni, két évig tanultam a lazúrozást. Figyelmem a tájképfestésről a bonyolult alakzatokra, terekre, a perspektívákra és a tükröződésekre irányult. Realista lettem, s máig ahhoz tartom magam, hogy legyünk olyanok, amilyennek a Jóisten megteremtett. A realitásnak rengeteg arca van, szerintem ez az egyetlen dolog, amit érdemes megmutatni. Alázat kell ehhez is, de hát minden munkának akkor van gyümölcse, ha az ember alázattal végzi, amit végeznie kell” – mondja.

Kellett egy csapat
Hangácsi István és felesége, Marika 2021-ben Somorjára költözött, hogy közelebb legyenek lányukhoz és családjához, unokáikhoz.
„Egyszer csak itt találtam magam a Csallóközben, a megszokott baráti és szakmai hátterem nélkül. Kellett a csapat, akikhez tartozhatok. Nagy örömömre a Felvidéki Alkotók Egyesületében megtaláltam ezt az alkotói kört. Mi amatőrök vagyunk és ezt büszkén vállaljuk, mert mi is alkotunk, a technikát nálunk a szívünk helyettesíti, abból merítünk ihletet, legyen is erről bármilyen véleménnyel az úgynevezett szakma. Két év után felkérésre elvállaltam a FAE-ART művészeti csoport vezető tisztségét, ami nagyon megtisztelő rám nézve” – mondta.

S hogy miből táplálkozik Hangácsi István művészete?
„A világ csodálatos, és meg kell köszönnünk a Jóistennek, hogy vagyunk. A jó oldalát kell nézni mindennek. Vannak, akik úgy adják a világ tudtára az érzéseiket, hogy sötét képeket festenek. Én a vidám, színes és optimista témákat, festményeket szeretem. Életöröm, fény és színek, én ezt tudom adni” – tette hozzá.

Az írás a Somorja és Vidéke folyóirat 09/2024 kiadásában jelent meg.
Fotó: Bárdos Zsolt és Csomós Árpád