Katona Tamás: Március titka

1867 óta nem volt olyan magyar kormány, nem volt politikai mozgalom, amelyik ne vallotta volna magáénak 1848 márciusa örökségét, sőt, ne tartotta volna magát március folytatójának és betetézőjének. Mitől van egy közel másfél évszázados eseménynek ilyen máig tartó sugárzása, és mi lehet benne az, ami ennyire mindenkihez szól? A válasz az lehet, hogy március tizenötödike születésnap: a modern, az európai, a nagykorú Magyarország születésnapja. Jogos büszkeséggel ünnepelünk ezen a napon, hiszen olyan valamire emlékezünk, amit mi csináltunk, és nem olyanra, ami csak történt velünk.
Március tizenötödike azonban nemcsak születésnap, hanem egy hosszú fejlődési folyamat betetőzése is: korszakváltás. A török kiűzése után ez az ország megkezdte a lassú, fokozatos felzárkózását Európához – ahhoz az Európához, amelytől lélekben sohasem szakadt el, a török megszállás alatt sem. Magyarország 1686 után már nem volt az az erős hatalom, ami Mátyás idejében, de megvolt benne a gazdasági talpraállás lehetősége és az a kispolgári szorgalom, ami biztosíthatta a lehetőségek kihasználását. Ehhez járult a csodálatos reformkor, amely seregestől termelte a művelt fiatalokat, hogy legyen vezetője és áldozatkész közkatonája ennek a gazdasági felzárkózásnak.
A márciusi ifjak tudták, hogy megérett az idő a korszerű Magyarország megteremtésére. Tudták azt is, hogy ezt a győzelmet egyszerre három hadszíntéren kell vívniuk. Voltak szent szövegeik, egy mozgósító erejű irodalmi alkotás és egy radikális tömörségű politikai programtervezet. Mindkettőt, a Nemzeti dalt is, a Tizenkét pontot is az idő kovácsolta ilyen tömörré. A Nemzeti dal számos eleme ott volt már egy hosszú bordalban, Vörösmarty ez idő tájt országszerte énekelt Fóti dalában, a Tizenkét pont pedig ugyanazt foglalta össze csattanós tömörséggel, ami gondosan óvatos fogalmazásban megtalálható volt már Kossuth Lajos 1848. március 3-i híres országgyűlési beszédében. E pontokba foglalt követelések közül egyesekért Pesten lehetett és kellett harcba szállni, másokat a pozsonyi országgyűlésen kellett megszavazni, megint másokat Bécsben szentesíteni a királlyal. A pesti fiatalok és a pozsonyi képviselők sikeresen egyeztették teendőiket március 7-én, amikor az ifjak küldötte, Irányi Dániel Pozsonban járt Kossuth-nál.
Azokban a percekben, amelyekben a Tizenkét pont közül az első, a sajtószabadság a pesti Landerer-nyomdában valósággá vált, és a két szent szöveg cenzúra nélkül kinyomtatva a mohó pesti közönség, a nép kezébe került, a pozsonyi országgyűlés küldöttségének hajója már Bécs felé tartott. És a magyar küldöttség nem hiába utazott a császárvárosba, nem csalt a sikert ígérő, gyönyörű szivárvány látványa a hajó indulásakor: a küldöttség független és felelős magyar kormány engedélyezésének ígéretével térhetett vissza Pozsonyba. És szinte napok alatt megszülettek – mert a fejekben már készen voltak – azok a törvények, amelyek egy gyökeresen új és korszerű Magyarországot teremtettek: a népképviseleti országgyűlésről, Magyarország és Erdély egyesítéséről, a közteherviselésről, a jobbágyfelszabadításról, az ősiség, a dézsma és robot eltörléséről, a sajtó szabadságáról, a nemzeti színnek és az ország címerének ősi jogaikba való visszaállításáról.
A nép és a politikusok összefogásával sikerült az összes fontos egyéni és kollektív szabadságjogokat egyetlen csepp vér kiontása nélkül kivívni. Ezért van az, hogy valahányszor azóta bármelyik szabadságjogon sérelem esik – és a magyar történelemben erre, sajnos, nemegyszer akadt példa -, újra és újra az egész ország merít erőt abból a bizonyos márciusból. A jogokat voltaképpen elég egyszer kivívni – de szívósan, gondosan, következetesen őrizni kell, fenntartani, mint egy gyönyörű épületet. És tudni kell, hogy a honfoglalás és a kereszténység felvétele óta ez a nap volt a legnagyobb esemény az ország és a nemzet életében.